Lapozgatom a horgászlapokat. Gyönyörű lapok ám! Itt hever mellette az ajándékba kapott csomag is. Arról győzködnek már az elején, hogy be’ jó nekem, mert bent hook horgot kaphatok, ha előfizetek! A következő oldalon pedig egy élő legenda nézi tűnődve a vizet. Elgondolom, ha ez az élő legenda tudta volna, hogy úttörő munkáját micsoda kártételre használják ma is sokat itt Vadkeleten, vajon akkor is ismernénk a Blow-Out szerelést, a Titan Vipert, és a Chocolate Malt-ot?

Hadd tekintsek el attól a skandalumtól, hogy párhuzamba próbáljam állítani bármely hazai sajtóterméket egy másik európaival. Már most több tucatnyi reklámon vagyok túl. Már-már lassan elkezdem én is hinni, hogy a hazai árak magasan tartása, és a látszólagos akciók puffogtatása tulajdonképpen nekem jó, értem van.

Aztán hopp, rekordlista! Gyönyörű szántókkal körbeölelt kis tavak, fák alig zavarják a vendéget. Parton pedig tizenéves gyerekek mosolyognak a lencsébe, ölükben egy náluknál szinte nagyobb hallal. Mellettük kopasz műmájerek, -akiken rajtafelejthette apuka a csivava aranyozott láncát,- unottan húzzák el a szájukat. Hiszen alig éri el az a szerencsétlen állat a tizenöt kilót! Pedig az alatta lévő matrac ára alig több, mint egy kezdő orvosi fizetés!

Nézem a tó nevét. Még szerepel vagy négyszer-ötször ugyanezen a listán. Nézem a méreteit, a jegyek árát. Egyik helyre születni kell, a másik helyet elfelejthetik az átlagkeresetűek, különösen, ha forintban átlagkeresnek. Hisz ez a tógazda már odaért Európába, és ő biza már euróban számol. S olyan is akad, hogy elfogadnak ugyan üdülési csekket is, ám ekkor 10% felárat kell fizetni. Készpénzben. Igaz, ott még csak forintban, hisz itt még csak mennek Európába. Cserébe konkrétan közlik, sőt, fotón megmutatják a víz legjét. Nehogy már meglepetés érje a vendéget…

Eljátszom a gondolattal, hogy vajon egy olyan halnak, amely már érdemes arra, hogy valamely hazai sajtótermék megemlítse, mennyi idős? Egy nyurgaponty és itt nem feltétlen a hosszú testűre kitenyésztett egyedekre gondolok- öt-hat évesen éri el kedvező körülmények közt az egy kilós testsúlyt! Öregszem talán, nem egészen elevenek a régi emlékek. Előveszem a régi lapokat, belenézek, vagy 5-8 éve ezek a tavon milyen rekordlistás példányok estek vajon? Semmilyen. Tíz éve még szántó volt a helyén. Vagy egy régi halnevelő tsz, amiben egyszer csak elkezdtek teremni a rekordlistás pontyok, szinte egyik évről a másikra.

Tehát, a nagytestű ergo koros példányoknak oda kellett valahonnan vándorolniuk. Sőt, valakinek ezt meg is kellett fizetnie. Vajon nem-e a horgászok fizetik ezt meg? Azaz: Mi. Vagy kéttucatnyi divatos, pár éve még csendben hullámzó vizet lehetne sorolni, ahol gombamód megszaporodtak a nagy pontyok, és az általuk naggyá lett horgászok. A tyúk-tojás problematika boncolása nélkül, de vajon kinek jó ez?

A tógazdának nyilván, hisz a „bojlis horgászok” egymásnak adják a kilincset. Ami nyilván napijegy, csónakbérlés, büféáru, satöbbi. Vándorlásban ügykezelőknek is, hisz ingyen még a hal se nő ám! Az ügyvédeknek, traumatológusoknak sem rossz, ha esetleg valaki elszólja magát, náluk is lecsapódik a végeredményből valami. Akár szó szerint is. Szépen lassan elhitették velünk, hogy azok, akik nem fogják meg évről évre a maguk húszasát, az annyit is ér.

A horgásznak sem nagyon van oka panaszra. Tele a tó ponttyal, az átlagsúly meghaladja az öt kilót, gyakorlatilag nincs esélye „kis pontyra”. S ha elég gyakran megy, nagy eséllyel fog nagyokat, egyre többet, egyre nagyobbat. Magyarul: sikeres lesz, mi több profivá válik. Hisz ismeri a szakma csínját-bínját, mert különben nem tudna négy halból hatvankilós terítéket fotózni.

Elérkezünk a dolog rákfenéjéhez. Úgy tűnik, mindenki boldog, mégis mintha valahol lenne egy kis szőr. Honnan a csudából van az a ménkű sok nagy ponty mindenütt?
Egy bölcs ember mondta egyszer: ahhoz, hogy egy fogás, egy hal értékét meg tudjuk becsülni, ismernünk kellene a fogás összes körülményét.

Vajon azokon a nagy víztározókon, ahol a mederviszonyok nem sokkal bonyolultabbak, mint egy lavórban, azokon a magántavakon, amelyekben csak az utóbbi néhány évben jelentek meg a kapitális példányok, azokon a tavakon fogott ponty mennyiben mérhető össze egy balatoni, kiskörei ponttyal?

Vajon mennyiben mérhető össze azok a marketinggel, nagyhalas fotókkal szépen kitapétázott szórakoztatóközpontok fogásai, a tőzegbánya-tavak, holtágak, folyók lakóival? Egyikben annyi az akadó, mint anyánk virágágyásában karácsonykor, a másik helyen pedig még a vízi közlekedés is bonyolultabb, mint egy XXL-es sudoku. S akkor még hol van a fárasztás…

Döntsétek el Ti!